Mesemalom

Gusztávó elégedetten totyogott a fészke felé. Túl sokat időztem távol, gondolta, de lesz mit mesélnem Liánának. El sem kell mozdulnia a fiókák mellől, a hírek házhoz mennek. És még egy ilyen történetet! Szegény Petya! Az a szemérmetlen szarka!
Petya a fa alatt állt. Szemét az elhagyatott szarkafészekre függesztette. Jó lenne felmászni, gondolta, de semmi esély, hogy bármelyik ágról is elérjem. Okos kis szarka! Hányaveti módon építkezett, de azért arra ügyelt, hogy senki ne férjen hozzá a fészekhez.
A sok bámulástól Petya nyaka megmerevedett. Lehajtotta a fejét, hogy egy kicsit ellazítsa.
- Nahát! - ugrott előre. - Milyen gyönyörű!
Petya óvatosan a tenyerébe fektette a zölden csillogó követ.
- Vajon mi lehet ez? - töprengett hangosan. - Milyen szép, ahogy a napsugár megcsillan rajta.
Másik kezével belekotort a zsebébe, és előhúzta a listát.
- Csillogó zöld kő...- mormolta az orra alatt. - Nem, ilyesmi nem áll itt.
Hirtelen felkapta a fejét.
- Nem, ez a valami nem elhagyott tárgy. De akkor mi lehet?!
Még közelebb hajolt a kőhöz, olyan közel, hogy az orra szinte súrolta.
- Megvan! Hiszen ez csak egy üvegdarab, amit a patak vize csiszolt simára - motyogta elégedetten, és felpillantott.
Ekkor vette észre a fekete-fehér madarat, aki a fűzfa egyik ágán hintázott. A madár a szeme sarkából a követ figyelte. Tekintetében égett a kíváncsiság.
- Szép, ugye? - kérdezte Petya.
A manó összerezzent. Hiszen ez ő, gondolta izgatottan, ez maga a szarka, a híres gyűrűtolvaj.
- Szépen csillog, ami a kezedben van! - csörgött vissza a szarka. - Hol szerezted?
Petya szeme ravaszul villant.
- Nagyon nagy ritkaság, kizárólag gyémántgyűjtőknek ajánlott - válaszolta fontoskodva. - Magad is láthatod, milyen gyönyörűen csillog.
A szarka most már le sem vette fekete szemét az üvegdarabról.
- És... Mi a terved vele?
A szarka olyan hanyag nyugalommal tette fel a kérdést, mintha csak úgy mellesleg kérdezné, mintha igazándiból nem is érdekelné a csillogó drágakő.
- Nem tudom - felelte Petya manó. - Már egy kicsit ráuntam, hogy mindenki meg akarja kaparintani. Talán elcserélem valamire. Valamire, ami ugyan nem ilyen szép és értékes, mint ez a kő, de azért szépen csillog. Mert a csillogást szeretem, de egy gyémántot ide-oda hurcolni túl nagy felelősség! Ráadásul egy ilyen kis manónak nem való egy ekkora gyémánt.
A madár elgondolkodva félrehajtotta a fejét.
- Mit szólnál egy érméhez? Értékes darab. Igazi régiség!
- Nem vonzódom az ilyesmihez...- felelte könnyedén Petya. - Nem érdekel.
A szarka most már nyugtalanul fészkelődött az ágon.
- És mit szólnál egy fülbevalóhoz?
- Hm.. - bólintott elismerően a kajtatómanó. - Neked aztán van mit a tejbe aprítani. - Ékszer! Ez már érdekesebb! De gondolj csak bele! Hogy állna nekem, egy hegyesfülő manónak a fülbevaló? Nem, arra nem cserélem el. Sajnálom!
Petya elhallgatott. Úgy tett, mint aki valamin nagyon töri a fejét.
- De ha esetleg lenne egy szép gyűrűd... Ki tudja, talán megfontolnám. Persze, csak akkor, ha igazán szépen csillog.
A szarka vidáman csörögni kezdett.
- Gyönyörű gyűrűt kapsz tőlem cserébe. Egy kislányé volt!
Petya alig bírta türtőztetni magát, hogy tolvajt ne kiáltson, de összeszorította az ajkát. Ez az, ujjongott magában. Igaza volt Gusztávónak, szarka úrfinál van Zsófi gyűrűje. A madár elröppent és kisvártatva visszatért, csőrében a piros köves gyűrűvel.
- Tessék! - röppent a szarka a manó tenyere fölé, és a markába ejtette a gyűrűt. - Jó csere, nem?
- Kiváló! - nevetett Petya, és boldogan a markába zárta a zsákmányt.
A szarka a csőrébe kapta a csiszolt üvegdarabot, és azonnal eltűnt Petya szeme elöl. Javíthatatlan, ingatta a fejét Petya manó, de már nem haragudott rá. Az üres listát nézte és a kis gyűrűt. Zsófi gyűrűjét.

- vége -