Mesemalom

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gólya. Csodálatos, hófehér tollai voltak, a végükön gyönyörű, girbe-gurba fekete festéssel. Hosszú, narancssárga csőrével hírhedten fürgén ragadta meg a kis rágcsálók grabancát.

A neve Égi volt.

Igyekeznie kellett, ha nem akarta lekésni a csapatát. Már régen beköszöntött az ősz, holnap vihar is lesz. Muszáj indulniuk.

Nemsokára egy csapat gólya szelte át a kék eget, élükön Égivel. A nap már magasan járt, de a többi gólya máris elfáradt.

- Égi, nem pihenhetnénk kicsit? Éhesek vagyunk! - csipogták a kis gólyák. Nekik ez volt az első költözésük.

- Égi, a kicsiknek pihenniük kéne!- replikáztak a nagyobbak, nehogy be kelljen vallaniuk, hogy bizony, ők is elfáradtak.

Égi, mit volt mit tenni, leszállt egy hatalmas mező mellett elterülő erdőben. Miután beköltöztek egy valaha általuk elhagyott fészekbe, a szülők vadászni indultak. Éginek nem volt fiókája, de azért velük tartott.

Ahogy a mező felett szállva a zsákmányt kereste, elgondolkodott. „Vajon hol lehetnek a szülei? Mit csinálhatnak éppen?" Éginek nagyon hiányoztak már. Hirtelen feleszmélt gondolataiból, mert egy apró, szürkésbarna villanást vélt felfedezni a zöld fűszálak között. Üldözőbe vette az apró állatot, s nem sokára a csőréban himbálódzott egy mezeiegér. Valamit halkan, félénken cincogott, de Égi nem értette mit mond. Az erdő másik széléhez repítette az egérkét, majd a puha, kecses landolás után óvatosan a földre eresztette az állatot. Persze csak úgy, hogy az nehogy el tudjon szökni.

- Kérlek... kérlek, ne bánts! Ígérem, jó barátod leszek, hűséges társad, csak kérlek, ne bánts!- cincogta a halálfélelmével küzdő kisegér.

A gólya végiggondolta. Soha sem volt egy barátja sem. Az egeret se akarta bántani. Beleegyezett hát.

- Rendben van! - mondta, és szabad utat engedett az egérnek. - Engem Éginek hívnak. És téged?
- Egérke a nevem - válaszolta hálásan Egérke.
- Gyere velem!- kiáltotta boldogan a gólya. Felkapta az egeret, majd a fészekbe vitte. Gondosan betakargatta levelekkel, nehogy a végén a többiek észrevegyék és felfalják újdonsült barátját.

Ezután a gólya elment vadászni. Mikor jóllakott, visszatért a fészekbe. A többiek akkor már ott voltak. Elégedetten pihentek, gyorsan megtöltötték aznap bendőjüket. Égi titokban elkezdte kiásni kis barátját az avar alól, de semmit sem talált. Azon nyomban sírva fakadt, mihelyt rájött, hogy a csapata az Egérkével töltötte meg a pocakját.

- Ti... ti megettétek Egérkét! - kiáltotta szomorúan.

Szárnyra kapott, elrepült a mező felett, egészen a másik széléig, amit egy nádas övezett. Ott leszállt, s a nádasban egyre beljebb ment, nehogy meglássa valaki. Ezután keservesen zokogni kezdett.

- Az egyetlen... hüpp... hüpp... az egyetlen barátomat ihish fehelfahaltáhák aha töhöbbihek.- zokogta. Egy idő után lecsillapodott. Egy kis hangot hallott.
- Ne sírj Égi, itt vagyok!

Égi a cérnavékony, magas, ismerős hang irányába fordította a fejét. S kit pillantott meg? Az Egérkét.- Ó, hála az égnek! Hát te hogy kerülsz ide? Mi történt? - mondta, miután szóhoz tudott jutni a boldogságtól és a meglepetéstől.

- Miután hosszú ideig nem jöttél, gondoltam, utánad jövök és megkereslek. Ahogy egy jó baráthoz illik - mondta mosolyogva.
- Halálra rémisztettél! Gyere, most bocsánatot kell kérnem a többiektől, amiért azt hittem, képesek voltak felfalni téged!- mondta Égi.

A csapat természetesen megbocsájtott, s megértette Égi aggodalmát.

Azóta is boldogan él a csapat, Égi és az Egérke.