Mesék » Jakab » (18.) Karvaluszok a Szurdok felett

Karvaluszok a Szurdok felett

A hold hamar elunta a Szeles Szurdokot, gyorsan odébbállt. A sziklák közé lassan hömpölygött be az éjfekete csend, nehéz álmot borítva a fáradt szökevényekre, akik hátukat a barlang hűvös falának döntve, kimerülten aludtak el.

Pirkadt. Jakab riadt fel először a zúgásra. Úgy hitte, megváltozott a szélirány, és a szurdok sziklái a széllökésekkel dacolnak. De a zúgás egyre hangosabb, egyre nyugtalanítóbb lett. Mintha óriási szárnyak hasítanák a levegőt.

- Mi ez?! Mi ez a hang? - ugrott fel Módusz.
- Nem tudom. Talán a szél. Milyen különös... Mintha szárnycsapkodást hallanék! - válaszolt Jakab.

A barlang falát éles rikoltás remegtette meg.

- Tricepsz! - kiáltotta Módusz. - Tricepsz, ébredj!

Módusz kétségbeesetten rázogatta a gurgót, kinek arcán az édes, mély álom önfeledt mosolya játszott.

- Tricepsz! Ébredj már fel, a mindenségit! Utolértek az üldözők! Mondán ránk küldte a karvaluszait!
- Mi az?! Miket beszéltek? Mi az a karvalusz? - visított a kis Spiritusz, és rémülten pislogott körbe. - Elvisz Lámpavárosba?

Tricepsz szemhéja felpattant, arcáról azon nyomban lehervadt a mosoly. Jakab soha nem látta még ilyen sápadtnak rendíthetetlen fogvatartóját.

- Kik azok a karvaluszok? - kérdezte a fiú.

Módusz a tenyerébe temette arcát.

- A karvaluszok Mondán országőrzői - suttogta falfehéren. - Én is csak képen láttam a hírhedt gyíkmadarakat, tanultunk róluk a strapaképzőben. Reménykedtem benne, hogy soha nem találkozom velük a valóságban... Az ország keleti felén, Inferno kietlen pusztáján fészkelnek, a Khelvyon völgyvulkán túloldalán. Kegyetlen vérebek. A legjobbak. A király velük kutattatja fel a szökevényeket.
- Micsoda? Miféle szökevényeket? Ajajj! Hát máris lebuktam? - pityeredett el Spiritusz. - Hiába magyaráztam, Mondán nem értette meg, hogy nekem vissza kell mennem a gazdámhoz, az öreg Gáspárhoz. Ő az utolsó ember a faluban. Már a villanyt is kikapcsolták, de az öreg nem megy sehova. Ott akar meghalni. „Itt éltem le az egész életemet, itt tegyenek a földbe is", szokta mondogatni. Nem hagyhatom a sorsára szegénykémet...

Kanóca lekonyult, és hangosan felzokogott. Kifolyó könnye eloltotta pislákoló, gyenge lángját. Jakab leguggolt mellé, és megsimogatta a lámpa törékeny búráját.

- Nyugodj meg, kicsi lámpás. Nem téged keresnek, hanem minket! Van valami terved, hogyan juthatnál haza?
- Hát ez az! Semmi, semmi az égvilágon! - hüppögött Spiritusz. - Gondoltam, majd csak megtalálóm a lejárót, ahol a megyvákok ledobtak.
- Kik azok a megyvákok?
- Mondán láthatatlan szolgái. Ők dolgoznak odafenn! - magyarázta Módusz. - Hihetetlen szimatuk van, és nagyon erősek. Erősebbek még a karvaluszoknál is.
- A toronyóra! - kiáltott fel Jakab. - Olyan erősek, hogy képesek egy toronyórát is lehozni ide...

A barlang elé hatalmas szárnyak árnyéka vetült.

- Senki ne mozduljon! - suttogta Tricepsz. - Spiritusz! Azonnal hagyd abba a siránkozást. Eszedbe ne jusson lángra kapni, mert végünk. Egy esélyünk van! Egyetlen egy! Ha nem vesznek észre minket!

 


« Előző rész    |    Következő rész »


Ha neked is tetszett, oszd meg ismerőseiddel!


Ugrás a lap tetejére