Mesemalom

Továbbhaladtak a palota felé. Jakab bizonytalan léptekkel botorkált kísérői között piros papucsában, és közben ámulva nézte a palotát. A kapunál tagbaszakadt gurgók vigyázták a bejáratot. Libériásinas öltözékük tiszteletet parancsolt.

 - Nahát, Tricepsz! -súgta Jakab. - Ez a ruha neked is jól állna. Jobban, mint ez a kifakult ing!

Tricepsz méltatlankodva mordult fel. Jakab a kopott gatyát már szóba se merte hozni. Móduszt és Tricepszt ismerősként üdvözölték a palota őrei, de Jakabot szúrós szemmel vizslatták.

 - Kit hoztatok? - mordult fel a jobb oldalon álló őr.
 - A szerpentin alján találtunk rá. Embergyerek! - magyarázta Módusz. - Kérlek, jelentsétek érkezésünk Metropolnak! A szabályzat értelmében azonnal Mondán elé kell állítanunk a foglyot.

A gurgó, amint meghallotta a szót „szabályzat", bólintott, és engedelmesen betessékelte őket a fogadóterembe. Jakab ámulattal nézte a pompás, vörös és sötétzöld drapériával bevont falakat, a fehér márványból faragott lépcsősort, és az oszlopokat díszítő, márvány angyalkákat. A szobrokhoz hasonlóan a lassan mozgó puttók hangszereikkel foglalatoskodtak, újabb és újabb erőtlen kísérletet téve arra, hogy megszólaltassák az aranyozott kürtöket.

Kisvártatva egy hórihorgas, hajlott hátú strapa lépett az előtérbe. Hosszú, vörös köpenye a makulátlanul tiszta márványpadlót söpörte. Magas homloka sűrű redőkbe ráncolódott, míg a jövevényt vizsgálgatta.

 - Harminc éve állok a palota szolgálatában, de még nem láttam itt embert! - szólt, és végigsimított fejéhez tapasztott, gyér, fekete haján. - Mondán nem fog örülni. Nem szereti, ha a nyugalmát háborgatják.
 - Üdvözöllek Metropol! - köszöntötte Módusz. Hangjában sértődöttség csengett. - Én a szolgálati szabályzat szerint cselekedtem, amikor idekísértem a jövevényt. Kérlek, jelents be minket Mondánnál!
 - Természetesen! - hajolt meg Metropol, és keskeny ajkát összeharapta. - A találkozás nem várhat! Hozd magaddal a fiút!

Jakab szíve hevesen vert, amíg végighaladtak a palota vörös szőnyeggel körbefuttatott folyosóin. A falfülkékben kicsiny szobrok bujkáltak. Ijedt lassúsággal húzták össze magukat, amikor Jakabot megpillantották. A folyosó végét hatalmas, aranyozott ajtó zárta le. Metropol strapa megtorpant.

 - Várakozzatok itt egy pillanatra! - szólt ellentmondást nem tűrő hangon.

Lenyomta a súlyos kilincset. Az ajtó nesztelenül kitárult, és Metropol eltűnt mögötte. Szótlanul várakoztak, egyedül Tricepsz küldött néhány biztató pillantást a szorongó fiú felé. Metropol néhány perc múlva újra megjelent, és betessékelte őket.

A trónterem nem nyújtott éppen fenséges látványt. Akárcsak az ócskapiacon, suhant át Jakab fején. A vörös huzatú karosszékeken összevissza hevertek a különféle tárgyak. Csíkos esernyő, tömött pénztárca, elszakadt nyaklánc, húzentróger meglazult gumival, kártyalapok, viseltes paróka, s ki tudja, még mi minden.

 - Ohh! Hát te lennél az a híres betolakodó! - szólalt meg egy éles hang Jakab háta mögött.

A fiú gyorsan körbefordult, kis híján gúzsba kötve magát a láthatatlan bilinccsel. Szemtől szemben állt az uralkodóval, kinek feje búbján a korona éppen olyan ferdén állt, mint szegény Negyvenkettedik Emánuel koronája a bejárati kapu felett.

 - Mesélj, pajtikám! Mi szél fútt erre?

Jakab ámulva nézte az alacsony, fiatalos férfit, kinek hullámos, barna haja tépett fürtökben csüngött alá a vállára. Sápadt arcának alabástrom fehérségéből előugró kék szemét seprűs szempillák övezték. Öltözéke rendezetlenül lógott alá, cseppet sem tűnt királyinak. Kockás kardigánján a zipzár fel-alá szánkázott, miközben párnás keze szórakozottan simogatta a fém recéit. Fejét oldalra biccentve, kutakodva nézett Jakabra.

 - Bölcs és jólelkű uralkodónk! - törte meg a csendet Módusz, és mélyen meghajolt. - Ez a fiú itt Jakab. A szerpentinnél találtam rá.
 - Remek! De nem téged kérdeztelek! - sziszegte Mondán, és telt ajkait sértődötten lebiggyesztette.

Újra Jakabra függesztette tekintetét.

 - Nem szoktak hozzánk csak úgy vendégségbe jönni. Esetleg kutatsz valami után, barátom?! Ha igen, úgy máris tudatom veled, hogy rossz helyen jársz! Nincs itt semmi keresnivalód!

Jakab összeszedte a bátorságát, és meghajolt.

 - Kegyes uralkodó! Én nem szándékoztam betörni az országodba. Véletlenül estem be a szerpentinbe! De az ön országa nagyon érdekes, ehhez foghatót még sosem láttam, pedig a mamával sok helyen jártunk már! Álmodni sem mertem volna, hogy a tárgyak életre kelhetnek, és...

Mondán ingerülten közbevágott.

 - A tárgyak nem kelhetnek életre! Én - bökött rózsaszín zsabós ingére - adok nekik életet, egyedül én vagyok képes erre, senki más. Mindent nekem köszönhetnek! - mennydörögte.

A korona ékkövei parázsszínben izzottak fel.

 - Elnézést kérek - suttogta Jakab -, én igazán nem akartam megsérteni! Minden csodálatom az öné!

Mondán némán körbesétálta a vendégeit, akik dermedten várták válaszát.

 - Ne hízelegj! - torpant meg Jakab mellett. - Inkább mesélj még arról, hogy kerültél ide!
 - A papucsaim tehetnek róla! Akaratom ellenére a szerpentinhez tereltek. Beestem a lyukba, lecsúsztam a hosszú alagúton, és végül itt kötöttem ki, a te országodban.

Mondán tekintete Jakab lábára tapadt. Arca elvörösödött.

 - Tolvaj! Tolvaj! - visított a király. - Ellopta az én édes piros papucsaimat! Elkobozni tőle! Bebörtönözni a bűnözőt!

Jakab hátrahőkölt. A papucsok olyan kétségbeesetten szorították a lábát, hogy lábujjai csaknem összeroppantak.

 - Én nem loptam el semmit! Ezek az én papucsaim, a mamám vásárolta őket!
 - Mit képzelsz magadról, te semmirekellő! - hajolt közel Mondán. Tág pupillájában Jakab saját, rémült arcát pillantotta meg. - Azt hiszed, ha megvásárolsz valamit, az már a tiéd?! Hát nem!

Újabb kört írt le a trónteremben.

 - A tárgyakat csak az szereti igazán, aki lelket ad nekik. Erre pedig egyedül én vagyok képes! - magyarázta felhevülten. - Országot építek számukra, és mindent megteszek a boldogságukért! Ti, ti... - legyintett párnás kezével - emberek, csak kihasználjátok őket! Azután, ha meguntátok szegény párákat, ki velük a szemétdombra, ugye?! Esetleg szortírozva, egyetlen, halott kupaccá összenyomva a fémet és a papírt?! Hát van nektek szívetek? Oda se figyeltek rájuk, folyton elhagyjátok őket! Elkallódnak, és a sorsukra maradnak a szerencsétlenek...

A főstrapa intett az ajtóban őrködő gurgónak. A martalócok megragadták Jakabot, és a könyökénél fogva felemelték. Metropol lehajolt és leráncigálta a fiú lábáról a piros papucsokat, majd ünnepélyes mozdulattal az ezüsttálcára helyezte.

 - Vedd le róla a láthatatlan bilincset! - rivallt rá Metropol Tricepszre.

A gurgó komoran, lehajtott fejjel teljesítette a parancsot.