Mesemalom

Módusz sietve lépkedett puha mokaszinjában, Jakab és Tricepsz alig bírták követni.

 - Igyekezzünk! - fordult hátra. - Mondán nagyon dühös lesz, ha ebédidőben zavarjuk!

A következő utcasarkon eléjük tárult Mondán palotája. A lágy ívben hajló, hófehér falakat, és a karcsú tornyokat színes hagymakupolák díszítették. A bejárat fölött a díszes aranykorona lustán oldalra dőlt.

 - Ő is? - ámuldozott Jakab.
 - Bizony! - bólogatott Módusz jelentőségteljesen. - Negyvenkettedik Emánuel híres, elárvult koronáját láthatod. Mondják, elhanyagolta népét. De hogy a koronáját is!

Jakab lába a földbe gyökerezett. A palota előtt elterülő, gondosan ápolt, díszes kertet szobrok serege népesítette be.

 - Hiszen ezek... mozognak!

A szobrok nehézkesen, lassan mozdultak, mintha minden lépésüket alaposan, jó előre kifundálnák. Jakab tekintete a legközelebbi alkotásra meredt. A karcsú nő szinte cseppenként borította ki a vizet a vállán tartott kancsóból. Arcvonásai meg sem rezdültek.

 - Milyen szobrok ezek? - suttogta Jakab.
 - Micsoda kérdés! - mosolygott Módusz. - Szobrok, melyek sosem kerültek ki a közterekre. Ki tudja, talán a művész nem volt elégedett az alkotásával, vagy a megrendelést mondták vissza... Így aztán elvesztek az emberiség számára. Pincékben, műterem lakások hátsó zugaiban porosodtak. De itt vannak az elhagyatott kísértetvárosok alkotásai is, melyeket odafenn beborítottak a futónövények, vagy a moha. Mondán nem tűri ezt. Nagy becsben tartja a szobrokat, ahogy ő mondja, „bölcs barátait".
 - Igen, ez tényleg szomorú... - bólogatott Jakab. - Épületdíszeket is látok! - mutatott a palota felé.

A főbejárat előtt két nőalak karcsú boltívet emelt a magasba. Jakab megfigyelte, milyen óvatosan hajlítják az ujjaikat, vigyázva, nehogy megmoccanjon a nehéz tető. Az épület erkélyeit is szobrok díszítették. Különösen egy szépséges istennő ragadta meg Jakab figyelmét, akinek haj helyett kígyók borították be a fejét. A kőállatok hangtalanul csúszkáltak egymásba gabalyodott testük végtelen labirintusában.

 - Ó, mennyire félelmetes ez a hajkorona! - rázkódott össze Jakab. - Nem szeretem a kígyókat.

A tornyok alatt pislogó vízköpők figyelték a bejáratot, fejükre ráfagyott az eltorzult vicsorgás.

 - Szomjasak! - magyarázta Tricepsz az elképedt fiúnak. - Rég esett errefelé az eső.
 - Csak rémálmaimban láttam ehhez foghatót...- suttogta a fiú.

Módusz intett. Elindultak a bejárat felé. Jakab megtorpant egy szoborpár mellett. A karcsú asszony karját kitárva fordult kisfia felé.

 - Biztosan nagyon szeretik egymást! - szólt Jakab.

Érezte, hogy a szíve megsajdul. A mamára gondolt, és arra, hogy most biztosan nagyon szomorú. Szegény, azt sem tudja, hogy kutya bajom, gondolta. Mennyire aggódhat!

 - Sikerülni fog? - kérdezte tűnődve. - Megölelheti a kisfiát?

Módusz Jakab mellé állt. Elmélyülten tanulmányozta a szobrot.

 - Mondán a minap adományozott lelket nekik. Idő kérdése csupán. Előbb-utóbb megértik, hogy végre képesek elérni egymást. Száz éve állnak így.